A Szentmise

A szentmise kezdete előtt

Ez az írás azt a célt szolgálja, hogy segítsünk mindenkit a szentmisén és egyéb liturgikus alkalmakon való elmélyült, tudatos és tevékeny részvételre. Sokan Istent kereső lélekkel jönnek a templomba, és már kész liturgiát tapasztalnak. Soha nem mondták meg nekik, mit miért teszünk, pedig mindennek tartalma van. Vannak gesztusaink, amelyek automatikusak, vagy amelyeket utánozunk anélkül, hogy a mélyebb jelentését ismernénk. Ezek megismeréséhez szeretnénk segítséget nyújtani.

Mielőtt azonban a formai dolgokról szólnánk, tisztáznunk kell, miért jövünk a szentmisére. Azért, hogy Jézussal találkozva az Ő keresztáldozatában részt vegyünk.

Amikor megérkezünk a templomba, szenteltvízzel keresztet vetünk. A szenteltvíz a lélekben való megtisztulásra figyelmeztet minket. A keresztvetéssel pedig azt mondjuk ki, hogy mostantól a Szentháromság egy Istenbe kapcsolódom, és így veszek részt Krisztus áldozatában. Ezután következik a térdhajtás (nem pukedlizés), amely az eukarisztiában jelen lévő Krisztus köszöntésének gesztusa. Nemcsak engem hív meg azonban Jézus, hanem mindannyiunkat, minden ünneplő társunkat, illő, hogy őket is üdvözöljük, köszöntsük.

Templomunkban, a hajóban és a karzaton foglalunk helyet.

Ha legalább öt-tíz perccel a mise kezdete előtt jövünk, rá tudunk hangolódni a Jézussal való találkozásra, magunk mögött hagyva a kinti világ zaját, rohanását. A szentmise kezdetéig elcsendesedve imádkozhatunk.

A szentmise kezdete

A szentmise kezdetét a fali csengő, kis harang megszólalása jelzi, amelyet az elöl jövő ministráns húz meg. A sekrestyéből való bevonulás megkezdődik a szentmise.

Bevonuláskor felhangzik az orgonaszó, és a kezdőének. A mi templomunkban kivetítjük a szöveget, így együtt énekelhetünk, amit tegyünk is meg, mert Szent Ágoston szerint: „aki szeret az énekel, aki énekel az kétszeresen imádkozik.”

Elöl a ministránsok jönnek, a sor végén pedig a miséző pap. A résztvevők nyugodtan, egymásra figyelve vonulnak be. Az oltárhoz érve meghajolnak, majd a tabernákulum irányába fordulva, ahol az Oltáriszentséget őrizzük, tehát Jézus felé fordulva, egyszerre térdet hajtanak. Hogy ott van-e az Oltáriszentség, az un. örökmécses piros fénye jelzi. A Szentháromság-templomban ez a tabernákulum ajtaján látható. Más régi építésű templomokban ezt a mennyezetről lelógó szintén piros fényt adó, gyertya alakú égő mutatja.

A térdhajtás után a ministránsok a helyükre mennek, a miséző pap pedig az oltárhoz lép, és megcsókolja. A tiszteletadás annak a Krisztusnak szól, akinek egyetlen, örökérvényű áldozata az oltáron lesz jelenvalóvá, a kenyér és bor színe alatt.

Miután mindenki a helyére vonult, a miséző pap keresztvetéssel nyitja meg a mise ünneplését. Vele együtt mi is keresztet vetünk, és az áment együtt mondjuk. Majd a pap Szent Pál apostol leveléből származó köszöntési formával Krisztus nevében üdvözöl minket.

A hívek a bevonuláskor felállnak, és állva maradnak az első olvasmányig.

A bűnbánati cselekmény

Miután a miséző pap (celebráns) Krisztus nevében üdvözöl bennünket, kezdődik a bűnbánati cselekmény. Ez egy rövid imádság, amikor a pap maga szólít fel bennünket, hogy ismerjük el Isten előtt bűnös voltunkat, hogy alkalmasak legyünk az Eukarisztia ünneplésére. A mise liturgiájában ennek több formája van. A felszólítás elhangzása után mindig egy kis csendet tartunk. Végiggondoljuk elmúlt napjainkat, hetünket, és így nemcsak valamiféle bűnbánati hangulatot próbálunk magunkra erőltetni, hanem tudatosan bevalljuk, hogy bánjuk, amiért megszakítottuk a szeretetkapcsolatot Istennel.

Bűnbánatunkat több formában fejezhetjük ki, amit mindig a miséző pap kezd el. A legismertebb a „Gyónom a mindenható Istennek” kezdetű imádság. Az első részben bevalljuk, hogy vétkeztünk és bűnösök vagyunk. Az én vétkem…. kezdetű résznél sokan a mellverés gesztusával adnak nyomatékot bűnbánatuknak. Ez azonban nem kötelező gesztus, de ősi, kifejező megnyilvánulása a bűnbánatnak. A második, párbeszédes formában ugyancsak megvalljuk bűnös voltunkat, és Isten irgalmát, bocsánatát kérjük. Mi ezt mondjuk a leggyakrabban, mert lehetőséget ad annak végiggondolására – amíg mondjuk: „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” – hogy melyek a hiányaink, és van időnk istenvágyunk felszítására. Mindkét forma az „Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten…” kezdetű imával fejeződik be. Ez azonban nem szentségi feloldozási ima, hanem könyörgés Isten irgalmáért.

A bűnbánati cselekmény azért van ezen a helyen a szentmisében, mert az Úr két asztalához hívott meg bennünket: az Ige és az Eukarisztia asztalához. A tiszta szívre azonban már az Ige asztalánál is nagy szükségünk van. Nem tudnánk Isten üzenetére figyelni, részesülni az Ige gyümölcseiből, ha elválasztanának bűneink, ha lelki súlyok nyomasztják Istennel való kapcsolatunkat.

Az Irgalmazzon nekünk … kezdetű ima után imádkozzuk, énekeljük az „Uram irgalmazz…”-t. Vasárnapi miséken ezt a „Dicsőség…” elimádkozása, éneklése követi. (Nagyböjtben csak ünnepeken és főünnepeken énekeljük, imádkozzuk a „Dicsőséget”.)

Könyörgés (kollekta) következik ezután, amely mindig a megfelelő naphoz, ünnephez kötődik, és amit a pap mond el mindannyiunk nevében. Egybegyűjti a hívek kéréseit, amelyek éppoly sokszínűek, mint az élet, és Istenhez közvetíti őket. A könyörgéseknek szigorú szerkezete van. Mindig megszólítással kezdődik. A második eleme az Isten tevékenységének kérése. A harmadik eleme annak a feltételezése, hogy Isten ma is tevékenykedik, mert hitünk és eddigi tapasztalataink erre mutatnak.

Az igeliturgia

Itt hangzik el Isten igéje, amelyet a bűnbánat által előzőleg megtisztított szívünkbe fogadunk. A pap ezt a részt az olvasóállványnál (ambónál) végzi, és csak az áldozatbemutatásra megy az oltárhoz.

Vasárnaponként és főünnepeken három szentírási olvasmány van. Az olvasmány után, amely általában ószövetségi rész, vagy húsvéti időszakban részlet az Apostolok Cselekedeteiből, következik a válaszos zsoltár majd a szentlecke, amely részlet az apostolok leveleiből. Az olvasmányt és a szentleckét olvashatják erre felkészült világi hívek is. Az evangélium előtt van az alleluja és az evangélium előtti vers. (Nagyböjtben nincs alleluja.) Egyéb ünnepeken, emléknapokon és köznapokon két szentírási részt olvasnak, olvasmányt vagy szentleckét és az evangéliumot. A II. Vatikáni Zsinat vasárnapi szentírási szakaszoknál egységesen bevezette az A-B-C évet, a köznapi szentírási részeknél pedig a kétéves ciklust. Ezenkívül használjuk még a szentek ünnepeire, különböző alkalmakra való olvasmányos könyvet. Az olvasmányok után arra a mondatra: „Ez az Isten igéje”, közösen feleljük: „Istennek legyen hála”. A válaszos zsoltár verseire szintén együtt válaszolunk, a megadott verset ismételve. Amikor az alleluját mondjuk, vagy énekeljük, felállunk, és utána állva hallgatjuk meg az evangéliumot, különleges tiszteletünket kifejezve. Az evangéliumot csak felszentelt pap vagy diakónus olvashatja fel. A pap mélyen meghajol, mielőtt az olvasmányos állványhoz lép, és felolvassa, melyik evangéliumi rész következik, keresztet rajzolva a szövegre. A hívek összeszedetten, együtt mondják: „Dicsőség neked Istenünk!” Közben a pap kis keresztet rajzol a homlokára, ajkára és szívére, amit mi is megteszünk. Ennek a mozdulatnak a jelentése, hogy eszünkkel felfogjuk, szánkkal hirdetjük, szívünkbe befogadjuk Isten igéjét.

Az örömhír felolvasása után a papnak arra a mondatára: „Ezek az evangélium igéi”, azt válaszoljuk: „Áldunk téged Krisztus.” Eztán leülünk. Következik a szentbeszéd (homília). Ennek elhangzása után ismét felállunk, és megvalljuk hitünket. Mi a rövidebb, az un. Apostoli hitvallást szoktuk mondani.

Az igeliturgia utolsó mozzanata a hívek könyörgése. A miséző pap felszólítja a jelenlévő közösséget, hogy terjesszék kérésüket Isten elé. A felolvasott kérésekre a hívő közösség a „Kérünk téged, hallgass meg minket!” mondattal válaszol. Ezután a pap elmondja a záró könyörgést, amelyben az elhangzott kérések meghallgatását kéri Istentől. Erre „Ámen” –t mondunk, egyetértésünket kifejezve. Ámen azt jelenti, úgy legyen.

Az eukarisztia liturgiája

Az adományok előkészítése

A hívek könyörgése után helyet foglalunk. Következik a szentmise második fő része, az áldozat, az eukarisztia liturgiája, melynek során bekapcsolódunk Jézus Krisztus keresztáldozatába. Először az adományok előkészítése történik. Az oltáron az egyik akolitus az oltárterítőre elhelyez egy kisebb négyzet alakú fehér színű terítőt (korporálét), amelyre a szent edények, a kehely, a paténa (aranyozott tányér) és az áldoztató kehely kerül majd. A misekönyvet is az oltárra helyezik.

Az előkészítő kisasztalról az oltárhoz hozzák az eukarisztia ünnepléséhez a kenyeret (kovásztalan kenyeret: ostyát) és bort, amit a miséző pap átvesz.

Nálunk vasár- és ünnepnapokon egy akolitus és egy világi hívő hozza az adományokat az oltárhoz.

A felajánláshoz való társulás gyakorlatiasabb részeként ekkor tartják a perselyezést. Ezeknek a külső ajándékoknak a belső ajándékok látható jeleinek kell lenniük. A felajánlásban a hívek személyesen is részt vesznek, lélekben felajánlják Istennek a jövőre vonatkozó jó elhatározásaikat, múltbéli sikereiket (hálát adnak értük), és szenvedéseiket. Fontos, hogy oda tudjuk tenni az oltárra saját magunkat is, hogy amint a kenyerünk és a borunk, munkánk gyümölcsei, úgy a magunk élete is Krisztussá lényegüljön. Tulajdonképpen ez az értelme az adományok előkészítésének!

A pap imára szólítja fel a hívőket.

Ezután következik a kenyér felajánlása. A pap fölfedi a kelyhet, fogja a paténát, amelyen a nagy ostya fekszik, felajánlja az Atyának egy imádsággal és az ostyát az oltárra helyezi. A hívőknek szánt ostyákat egy áldoztató kehelyben vagy egy áldoztató paténán készíti elő.

A ministránsok ezután bort és vizet visznek oda. A pap az oltár jobboldalán bort önt a kehelybe és néhány csepp vizet vegyít hozzá. A kelyhet az oltár közepén felemeli és visszahelyezi az oltárra. – A kenyeret és bort ezzel a világi használattól elvonta és Istennek szentelte. A kenyér és bor adományaival magunkat is Istennek ajánljuk mindennel együtt, ami mi vagyunk, és amink van. Szívünket Istennek szenteljük, és készek vagyunk Krisztussal egyesülni, az Ő áldozatában.

Az adományok előkészítése után a pap megmossa a kezét. Ez arra figyelmeztet minket, hogy a szent áldozatban tiszta szívvel vegyünk részt.

Ezt követően a pap összefoglalja imádságainkat az adományok fölött. Az utolsó szavakat hangosan mondja vagy énekli: Mindörökkön örökké. Mi azt feleljük: Ámen.

Az eukarisztikus ima

A felajánló könyörgés elhangzása után, amikor a pap „Krisztus, a mi Urunk által” mondatára „Ámen”-t mondunk, kezdődik a szentmise bemutatásának központi, legkiemelkedőbb eseménye, az eukarisztikus (hálaadó) és megszentelő ima, melyet a Krisztussal egyesült Egyház intéz az Atyához, megköszönve neki a megváltás kegyelmét, és felajánlva neki Krisztus áldozatát.

A pap ünnepélyes felszólítással kéri a híveket, mielőtt belép e legszentebb cselekménybe, melyet gyakrabban idézett névvel Kánonnak hívunk. Ez a bevezető dialógus három felszólításból és válaszból áll.

Az Úr legyen veletek – És a te lelkeddel.

Emeljük föl szívünket – Fölemeltük az Úrhoz.

Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek. – Méltó és igazságos.

Amikor ez utóbbit kimondjuk, azt fejezzük ki, hogy egyetértünk a hálaadás gondolatával.

A pap ezután elmondja a prefációt – az eukarisztikus ima bevezető részét-, amit „Valóban méltó, és igazságos” mondattal vezet be. Elmondja, miért adunk hálát, és bevonja a láthatatlan mennyei világot. A prefáció szövege nem mindig egyforma, különböző alkalmakon, ünnepeken, vasárnapokon és hétköznapokon más-más tartalmú imádságot hallunk. A prefáció végén a – „Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene. Dicsőséged betölti a mennyet és a földet. Hozsanna a magasságban. Áldott, aki jön az Úr nevében, hozsanna a magasságban.” – ujjongó felkiáltással magasztaljuk az Istent. A hozsanna szó jelentése: segíts, kérünk; majd ez később egy lelkes diadalkiáltás lett.

Az eukarisztikus imában először a miséző pap a Szentlelket hívja, ebben azt kéri az Egyház, hogy a Szentlélek lényegítse át Krisztus testévé és vérévé az oltáron elhelyezett kenyeret és bort.

Ezután következik az alapítás elbeszélése: elhangzanak az utolsó vacsora eseményei, vagyis mindaz, amit Urunk Jézus Krisztus tett és mondott. A pap keresztet rajzol az oltár fölött. Ennek az imádságnak az elhangzása alatt a kenyér és a bor átlényegül, Krisztus teste és vére lesz, vagyis Jézus a szentségi színek alatt megjelenik köztünk. A pap az ima közben felemeli a paténán az ostyát (Krisztus testét) és a kehelyben a bort (Jézus vérét). A ministránsok ekkor hármat-hármat csengetnek. Ez az Úrfelmutatás.

Ezt követően a pap mondatára – „Íme hitünk szent titka” -, válaszként megvalljuk „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

A „Szent vagy…” elhangzása után letérdelünk, vagy felállunk, majd az előbbi dialógus elhangzása után ismét elfoglaljuk ülőhelyünket. Ülve maradunk az eukarisztikus ima következő részén, amikor a miséző pappal együtt megemlékezünk Urunk megváltói tettéről, melyeket az eukarisztia összefoglalva tartalmaz: szenvedés, halál, mennybemenetel. Ehhez kapcsoljuk a megváltói áldozat felajánlását az Atyának, és itt az Egyház felszólítja a híveket is, hogy ők is ajánlják fel önmagukat napról-napra áldozatul. Ezután következnek a közbenjáró imádságok az Egyházért, pápáért, püspökökért, élőkért és holtakért, önmagunkért, az egész teremtett világért. Az eukarisztikus ima záró dicsőítésére: „Őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” együtt mondjuk vagy énekeljük az „Ámen”-t.

Ezután felállunk, mert következik a Miatyánk.

Az áldozás liturgiája

Az eukarisztikus ima végén a pap felemeli a paténát és a kelyhet, és elmondja a záró dicsőítést, amire valamennyien áment mondunk.

Ezután a pap imára tárva a kezét felszólítja a híveket, mi pedig felállunk és elmondjuk vagy elénekeljük az Úr imádságát, a Miatyánkot. Nálunk az a szokás, hogy megfogjuk egymás kezét, ezzel is jelezve, hogy együtt állunk Jézussal az Atya elé. Ez azonban nem kötelező, ezért vigyázzunk arra, hogy ne erőltessük azt, akinek ez szokatlan. A Miatyánkot a szentmisében nem egyben mondjuk el, ahogy Máté evangéliumában találjuk (Mt 6,13), hanem egy szövegbeszúrással, amelyet a pap mond, és a „mert Tiéd az ország…” kezdetű mondattal fejezzük be.

Ezután következik a békeköszöntés. Ez több részből áll. Az első rész a könyörgés, amelyben a pap kiemeli annak fontosságát, hogy az Úr ajándéka a békesség, és azt kéri az Úrtól, hogy ne a bűneinkre tekintsen, hanem az Egyház hitére. Így képes létrehozni az egységet. Ezt követi a jókívánság, majd a felszólítás a békeköszöntés megtételre. Ez a kézfogás gesztusával történik, mindenki a közvetlenül mellette lévővel kezet fog, miközben azt mondja: ˝Béke veled˝. Ennek a testvéri gesztusnak a jelentősége abban áll, hogy az Eukarisztia vétele előtt fontos a kiengesztelődés. Csak így lehet az Úrral találkozni.

A békeköszöntés után letérdelünk.

A békeköszöntés alatt a miséző pap megtöri a nagy ostyát, Jézus Krisztus megtöretésére, kereszthalálára utalva. Három részre töri, egy kis darabot beleejt a kehelybe. Ezalatt háromszor imádkozzuk, vagy énekeljük az „Isten Báránya …..” kezdetű fohászt, amelynek az utolsó kérése: „… adj nekünk békét”. Így fordul a hívek közössége az áldozás előtt még egyszer Krisztushoz. Ezután a pap felemeli a Jézus testévé lett kenyeret, és ezt elmondja: „Íme az Isten báránya, íme aki elveszi a világ bűneit. …”, majd megáldozik, mindig két szín alatt, ami azt jelenti, hogy a kenyeret és a bort – Krisztus testét és vérét – magához veszi.

Ezután leülünk és következik a hívek áldozása. Imádkozva, a Krisztussal való találkozás pillanatára készülve, méltó rendben vonulunk az áldoztató paphoz vagy más áldoztatóhoz. Méltó rendben, mert az áldozás egyesít bennünket Krisztussal, soha nem lehetünk közelebb hozzá, mint amikor tiszta szívvel megáldozunk. Az áldoztató előtt megállunk, ő kimondja: Krisztus teste, erre mi áment válaszolunk. Az áldozás történhet kézbe vagy nyelvre. A kézbe történő áldozás esetén egyik tenyerünkre kapjuk a szent ostyát, és a másik kezünkkel egy-két lépésen belül a nyelvünkre helyezzük. Nem vihetjük magunkkal a helyünkre! Nagycsütörtökön két szín alatt áldozunk, ez nem történhet kézbe. Akik még nem áldozhatnak, – ezt azzal jelzik, hogy ujjukat ajkukra teszik – kis keresztet kapnak homlokukra.

Áldozás után csendben imádkozva adunk hálát.

A szentáldozás befejeztével a pap a megmaradt Oltáriszentséget elhelyezi a tabernákulumban (szekrénykében), és a miséző kelyhet kiöblíti. Ezután szent csendet tartunk. Valamennyien tapasztaltuk, hogy a szentáldozás után mennyire jó, és mennyire igényeljük is az elmélyülést, hogy a hozzánk betért Úrral méltóképpen tudjunk együtt lenni.

A csend után a pap kitárt karokkal könyörög, majd következnek a hirdetések. Ezután valamennyien felállunk, a pap ismét kiterjeszti a karját, üdvözli a híveket, és keresztet rajzolva áldást ad. Ünnepi miséken ez hosszabb, ünnepélyesebb formulával történik. Felhangzik a kivonuló ének, a ministránsok meghajolnak, és térdet hajtanak, az ének közben kivonulnak a templomból. Az ének befejeztével mi is kimegyünk, térdet hajtunk. Általában nem megyünk el azonnal, hanem beszélgetünk testvéreinkkel, megosztva velük Krisztusban egy közösséghez tartozásunk örömét.

Forrás: Gödöllői Szentháromság Plébánia