A liturgia világa – Az oltár

Az Egyház liturgiájának szerves összetevői a szent jelek és a liturgikus cselekvés különféle megnyilvánulásai. A harang, az oltár, a gyertya, a térdelés, a mellverés, az örökmécs mind része a szertartásoknak, de csak az mélyülhet el igazán a liturgia világában, aki ismeri e szimbólumok jelentését és jelentőségét.

Az oltár

Sokféle erő van az emberben: a megismerés által megragadja a körülötte lévő dolgokat, a csillagokat és hegyeket, a tengert és a folyót, a fát és az állatot, minden körülötte lévő emberi lényt, és mindezt bevonhatja saját belső világába. Szeretheti őket, de gyűlölheti is és el is taszíthatja magától; szembe helyezkedhetik velük vagy vágyakozhat utánuk és magához vonhatja őket. Megragadhatja a körülötte lévő világot és saját akarata szerint formálhatja azt. Az örömnek és a vágynak, a szomorúságnak és a szeretetnek, a nyugalomnak és az izgalomnak sokszoros hulláma járja át szívét. Legnemesebb ereje azonban az: megismerni, hogy egy magasabb lény áll felette, ezt a magasabb lényt tisztelni és érte síkra szállni. Az ember elismerheti maga fölött az Istent, imádhatja Őt, és feláldozhatja magát Érte, azért, „hogy Isten dicsőíttessék.” De hogy az Isten fönsége az értelem előtt fölragyogjon, hogy az ember ezt a Fölséget imádja, s ne rekedjen meg önzően önmagában, hanem kilépjen önmagából, síkra szálljon Érte, hogy a fenséges Isten dicsőíttessék: ez az áldozat. A lélek legmélyebb ereje, hogy áldozatot tud hozni. Az emberi lélek legmélyén honol az a nyugalom és világosság, amelyből az áldozat Istenhez emelkedik. Ennek az emberben lévő legmélyebb, legcsendesebb és legerősebb valóságnak külső, látható jele az oltár. A templom szentélyében áll, lépcsők emelik ki abból a térből, amely kívülről maga is el van különítve az emberek munkaterétől, s különálló, miként a lélek szentélye. Szilárdan áll biztos talapzatán, miként az ember igaz akarata, mely ismeri Istent és kész arra, hogy Érte kiálljon. És a talpazaton ott nyugszik az oltár lapja, a mensa, egy szépen elkészített hely, amelyen az áldozatot bemutatják. Nem valami zeg-zug, hanem szabad sík. Nem félig homályos, zavaros tett, hanem nyíltan áll mindenki szeme előtt. Olyan, amilyennek az áldozatnak kell lennie a szív mélyén. Egészen világosnak az Isten szeme előtt, minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül. De a kettő összetartozik: a külső oltár és a lélek bensőjében lévő oltár. Az a külső, amely a templomnak a szíve, és ez a belső, amely az élő emberi kebelnek, belső templomnak legmélyén áll, amely templomnak kifejezése és jelképe az a külső templom a maga falaival és bolthajtásaival.