Az Egyház liturgiájának szerves összetevői a szent jelek és a liturgikus cselekvés különféle megnyilvánulásai.
A harang, az oltár, a gyertya, a térdelés, a mellverés, az örökmécs mind része a szertartásoknak, de csak az mélyülhet el igazán a liturgia világában, aki ismeri e szimbólumok jelentését és jelentőségét.
Az örökmécs
Egy késő őszi este a mezőn keresztül vezet utad. Sötétség borul a tájra, s az idő hidegre fordul. Ebben a holt világban a lélek egészen egyedül érzi magát. Ösztönös erővel keres maga körül valamit, amihez hozzátapadhatna, de sehonnan sem érkezik válasz. A kopaszon álló fa, a hideg hegylánc, a puszta síkság, — minden kihalt. Ő az egyedüli élő köröskörül a pusztaságban. Ekkor egy fordulónál hirtelen fény ragyog föl… nem a lélek szólította-e elő? Nem úgy tűnik-e föl, mintha felelet volna a lélek keresésére? Mint valami régvárt, hozzátartozó valóság?
Vagy pedig késő este a homályos szobában ülsz. A falak szürkén, részvétlenül meredeznek, a bútorok némák. Ekkor jól ismert léptek zaja üti meg füledet, egy ügyes kéz megigazítja a kályhát, bent sercegni kezd, felcsap a láng… Nemde egyszerre mindent átváltoztat? Minden lelket kapott. Mintha egy halott ember arcán az élet biztató sugara villanna föl.
Igen, a tűz rokon az élővel, a mi élő lelkünk legtisztább jelképe, jelképe mindannak, amit mi bensőleg, elevenen megtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelé tör. Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogy minden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogy fölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük- e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensőnkben levő valamivel, ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha a körülötte levő alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogy a fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesíti át azt, hogyan lesz mindennek élő középpontjává, bárhol gyulladjon is meg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levő titokzatos világosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban, hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen?
Igen, így van a dolog. Úgy ég a láng, mint szimbóluma a mi belső világunknak, a bennünk levő törekvő, világító, erős valóságnak: a szellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogy lobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élő. És ha a saját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valahol megszólaltatni, lángot gyújtunk.
Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak, ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár előtt. Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkban mindent, ami tiszta és erős, abban a titokzatos szent istenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Őrajta. Legalábbis így kellene lennie a mi részünkről. Ezt azáltal ismerjük el, hogy meggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését.
Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben — te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmit sem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordult lelked kifejezőjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazában égnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakul át Őérte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendes láng ott fenn a mécsesben valóban a te bensődet fejezze ki.
Feszítsd meg erőidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyan könnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor a világító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újra az emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s te így szólhatsz Istenhez: ,,Uram, ez az én lelkem. Az mindig Nálad marad.”