Az Egyház liturgiájának szerves összetevői a szent jelek és a liturgikus cselekvés különféle megnyilvánulásai. A harang, az oltár, a gyertya, a térdelés, a mellverés, az örökmécs mind része a szertartásoknak, de csak az mélyülhet el igazán a liturgia világában, aki ismeri e szimbólumok jelentését és jelentőségét.
A harang
A templom belső tere Istenről beszél. Ez a tér az Úrnak van szentelve, és egészen betölti az ő szent jelenléte. Hiszen a templom Isten háza, kiszakítva a világból, körülzárva falakkal, boltozattal. Ez a tér befelé, a rejtett felé fordul és Isten titkairól szól. És a templomon kívüli tér? Az a nagy tágasság a síkságok felett, amely minden irányban határtalanul terjeszkedik? Amely a magasba, végtelenbe feszül? Hát az nincs kapcsolatban a szentéllyel? Bizonyára az is! Az Isten házából emelkedik ki a torony a szabadba, és mindjárt le is foglalja azt Isten számára. A toronyban, az állványon nehéz ércharangok. Tengelyük körül lengenek; szépen kidolgozott testük egészen meglendül, és egymásután bocsátja ki magából az űrbe a hangokat. Küldi a kellemes hanghullámokat, hol világos és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen bongó hangokat. A hangok kiáradnak a harangból, átjárják a messzeséget, és eltöltik azt a szentély üzenetével. A nagyvilágnak szóló üzenet ez, Istentől jövő határ-és végnélküli üzenet, a végnélküli teljesedésnek üzenete. A „vágy emberét” szólítják, akinek szíve nyitva áll a nagy messzeség előtt. Igen, ha a harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Ha a toronyból árad le hangjuk és minden irányban határtalanul hangzik el, magával ragadja vágyunkat a nagy messzeségbe, míg egyszer csak rá nem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a síkságnak kékbe vesző szélén kell keresnünk, hanem a bensőnkben. Ha a harang szava a hegy tetején álló templomból árad le a völgybe, vagy onnan emelkedik föl a kéklő magasságba, kitágul a kebel, s érzi, hogy ő sokkal tágasabb, mintsem gondolta volna. És akkor megérzi az ember a messzeséget. Olyan ez, mintha a lélek kiterjesztené szárnyait, áthidalná a messzeséget, mintha felelne a végtelenség távolról jövő hívására. „Ilyen tág a világ” – mondja a harang. „Ennyire tele van vággyal. Isten szólít minket. Egyedül Őbenne van a béke. Ó, Uram tágabb az én lelkem, mint a nagyvilág. Mélyebb, mint minden völgy együttvéve. Vágya fájdalmasabb, mint a messzeségbe vesző harangszó. Uram, csak Te egyedül tudod betölteni a lelkem, egyedül csak Te…”
