Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy “meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől még semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a mienk. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, – jól várakozik, s már várakozása felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: hetek, órák, percek kattogó szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Jézus nélkül giccs a karácsony. Ő az, aki értelmet ad az ünnepnek. Készülnünk kell Jézus érkezésére. Az advent azonban nemcsak az idei karácsonyra való várakozás, hanem annál sokkal több: várakozás az Úr második eljövetelére. Készen kell várnunk Jézust, ha újra eljön. Egy történet szerint megkérdeztek egy szentet, aki éppen biliárdozott, mit tenne, ha tudná, hogy egy óra múlva meg kell halnia. A válasz egyszerű és természetes volt: folytatnám a játékot. Mi mit válaszolnánk, ha ugyanezt kérdeznék tőlünk? Kibékülnénk valakivel? Keresnénk egy papot és meggyónnánk? Az advent erről az „utolsó óráról” szól: az advent az életrendezés ideje. Teljesen mindegy, hogy egy sziklaszorosban húzódó utat egyetlen nagy szikla vagy millió apró kavics zárja el – a végeredmény ugyanaz: nem tudunk továbbmenni. Életrendezésünk lényege prioritásaink helyreállítása. Az adventi időszakban tegyük ismét Istent és a vele való kapcsolatot életünk első helyére! Gyakran az élet lényegtelen dolgaira, részleteire több időt szánunk, mint az Istennel való kapcsolat ápolására. Karácsonykor az ember kizökken a telítettség emelkedett állapotából, mert valaki hozzá simul a betlehemi éjszakában, felkínálva a szeretet morzsáit. Az ember pedig kiesik konyhafőnöki nagyságának szerepéből: megilletődik az előtte esdeklő Isten meglepő tette előtt. Amikor tehát imádkozunk, mindig a nálunk alázatosabb Istenhez imádkozunk. A betlehemi éjszakában felkínált szeretet életben maradásunk feltétele. Valaki így fogalmazta meg az ünnep lényegét: karácsonykor csónakba száll a tenger. Isten a maga végtelenségében odatelepszik mellém, és szeret, ahogy vagyok. Egy életen át próbáljuk magunkat tisztogatni, hogy méltók legyünk megállni Isten előtt. Ám sohasem leszünk méltók: el kell fogadnunk, hogy Isten olyannak szeret bennünket, amilyenek vagyunk, mindazzal együtt és mindaz ellenére, amit magunkban hordozunk. Ezt az ingyenes, felénk hajló szeretetet gyakran nagyon nehezen fogadjuk el: mindig le akarunk tenni valamit az asztalra, mert megszoktuk, hogy mindennek ára van, s hogy a szeretetet és az elfogadást ki kell érdemelni. Isten azonban ingyen akar szeretni bennünket, neki nem kell bizonygatnunk rátermettségünket. Az ünnep előtt lelkünk nyüzsgése Betlehem zajára hasonlít. Könnyen átsiklunk a lényeg felett. Lehet, hogy ragyog a lakás, tökéletes a karácsonyi vacsora – de ha lelkünk üres marad, vagy a szenteste veszekedésbe fullad, célt tévesztettünk. Hogy ezt megelőzzük, már az adventben tudatosítsuk magunkban az ünnep lényegét.
Jöjj Közénk Istenünk!
Szálljon le csönded lényem legmélyére,
és váljék hatékonnyá, hogy fölemeljen hozzád,
szeretetedben. Ámen