Nehéz szavakba foglalni mindazt, amit Máriabesnyőn kaptunk a Jóistentől István atya és a résztvevők közvetítésével. Induláskor már a mindennapokból való teljes kiszakadás gondolata is jó érzéssel töltött el bennünket, és a boldog, izgatott várakozás a hétvégi program kapcsán. Volt időnk befelé figyelni: az Istennel való kapcsolatunkra, önmagunkra és Istenünkre. Előadást hallgattunk, töltöttünk magányos, csendes félórákat – órákat a kapott kérdésekkel, magunktól és Istentől várva és kapva a válaszokat, imádkoztunk közösen és egyedül, vezetéssel és anélkül, szentmisében és szentségimádásban, hangosan és magunkban, énekelve – gitárszóra és gitárszó nélkül, és szavakkal: verssel és a sajátunkkal.
Öröm volt együtt lenni hasonló vagy egészen más gondokkal, hétköznapokkal küzdő asszonyokkal-anyákkal, hallgatni az ő megnyílásaikat, tapasztalataikat, erőt adó, elgondolkodtató meglátásaikat a közös és a négyszemközti beszélgetésekben egyaránt.
Tanultuk a ráhagyatkozást, az imádságot, a közösségnek tett szolgálat szükségességét, közben sírtunk és nevettünk, nagyon szorosan együtt voltunk. Éreztük az egymásért mondott ima erejét, Jézus jelenlétét, szeretetét, a láthatatlan összekapaszkodást Vele és egymással.
Őszinte és hálás köszönet a résztvevő társaimnak és mindenekelőtt István atyának minden együtt töltött percért. Én úgy érzem a hazaérésem után, hogy egy egész hét volt, amíg kiszakadtam a mindennapokból (pedig csak 36 óra), s tele vagyok a Máriabesnyőről hazahozott örömmel.
